1994. nyarán történt, egy verőfényes szombati napon...
Nyíregyházám lakom családommal. Borsod megyében születtem, Alacska községben. Itt laktak szüleim és itt laknak testvéreim, sógorom, ma is. A község a Bükk-hegységben van, csak egy út vezet be, s azon lehet vissza is jönni. A községeket kisebb-nagyobb hegyek veszik körül. TSZ nem volt, mivel a szántóterületeket traktorokkal nem lehetett művelni, megmaradtak a kisparaszti gazdaságok, mindenkinek volt (van) szőlője, benne néhány gyümölcsfa: cseresznye, dió, barack, meggy, stb., de ma már nem mindenki műveli ezeket.
Általában havonta, másfél havonta hazalátogattam hol a családommal, hol egymagam.
Így történt ez 1994. július 16-án is. Előző nap, július 15-én, szokás szerint távíratoztam, hogy szombat délelőtt érkezem. (Akkoriban telefon még csak elvétve volt, főleg hivatalokban, postán, községházán és egy nyilvános fülke, alig használható).
Többnyire 11 óra körül szoktam megérkezni, kocsival. Mivel nagyon meleg volt (30-36 fokos hőséget mondott a rádió) ezért korábban indultam, s 10 óra körül már Alacskán voltam. Az út Nyíregyházától Alacskáig kb. 2 óra hosszáig tart, mivel „kispolszkival” (Polski 126-os kocsival) jártam.
Csak édesanyám és nővérem fogadott, húgom és férje kimentek a hegyre, a szőlősbe (Gyulyutkára), addig míg hűvösebb van, hogy leszedjék a sárgabarackot, s mire én megérkezem, ők is otthon lesznek. Az út a háztól a szőlősig kb. 25 percig tart.
Alig telik el néhány perc megérkezésem után, jön a húgom be a kapun, egyedül, sápadtan, alig tudja ellihegni, hogy Karcsit, a férjét egy lódarázs megcsípte, elájult, élesztgette, segítségért hiába kiabált, nem hallotta senki meg. Fél óra eltelte után otthagyta eszméletlenül, talán már meg is halt, hívjuk a mentőt.
Mondom arra nincs idő, a telefonfülke is a falu másik felében van, mire a mentősök kiérkeznek, egy óra is eltelhet, s lehet, hogy fel sem tud menni a hegyre, menjünk a kocsival.
Belevágtuk magunkat a kispolszkiba, s az autóval alig járható úton irány a hegy. Kb. 600 méter után kezdődik az emelkedő, amelyen néha-néha egy-egy traktor vagy lánctalpas járt, méteres gaz, bokrok borították az utat. A húgom ki akart szállni, de nem engedtem, nincs rá idő! Próbáljuk meg, hátha kibír bennünket.
S a kispolszki képes volt rá, 1-esben +140 kg-mal kiment az első emelkedőn.
Jött az erdős út, újabb emelkedőn voltunk túl, sógorom a szőlős közepén feküdt. Tölgyfák, szilvafák között vágtunk neki az emelkedúőnek, de az már sok volt, félúton lefulladt a motor. Ekkor oldal irányban leálltam vele.
A sógoromhoz mentünk, a hasán feküdt, arca félig a talajba fúródva,, mozdulatlanul. A hátára fordítottuk, semmi életjelet nem mutatott. Pulzus nem volt, szája, arca lila, kék. Meghalt!, állapítottuk meg, s azon tanakodtunk, mitévők legyünk.
Közben a szemére néztem, s mintha egy kis rezzenést láttam volna a szempilláján. Mondom Évikének, Te ez még él!, vigyük gyorsan az autóhoz. Igen ám, de egy 90-95 kg-os embert meg sem tudunk emelni, nem hogy cipelni. Fogjuk meg a karját és próbáljuk lehúzni! És húztuk, vonszoltuk a szőlőtőkéken, karókon át. Nagynehezen elértük az autót. De hogyan tegyünk be egy kb. 185 cm-es nagy darab embert a kispolszkiba? Az üléseket előre döntve, először a fejét sikerült az ülés mellé betuszkolni. Közben a húgom mondogatta, hogy neki már nincs ereje. Újabb erőt gyüjtve, a tulsó ajtón bemásztam az autóba, én húztam, a húgom tolta, s végül begyömöszöltük a sógoromat a hátsó ülésre.
Beszálltam, majd a húgom is bepréselődött hátra, a sógorom fejét, karját tartva, s elindultunk.
Azt hittem, kifelé a hegyre lesz nehezebb az út! A túsúlytól a Polski megindult, fékhatás alig volt, de sikerült elkerülni a fákat, s rá az útra. A rézsúton ugyan bementünk, a kocsi megbillent, de szerencsére az út másik oldalán is volt egy csekály rézsű, az visszabillentette. Le a meredek úton, végre leértünk a hegy lábához! A sógorom továbbra sem mutatott életjelet! Még 600 méter a földes-rögös-rázós úton. Elérve a községet, a jobb úton fénykürttel, dudaszóval végig száguldottunk a falun, be Sajószentpéterre, amely 4-km-re van Alacskától. Még szerencse, hogy az Egészségház a Főút mellett volt (van), amelyben éppen rendelés, ügyelet, rendelés volt.
Na ylihegve megyek be a rendelőbe, s mondom az orvosi szoba előtt ülő asszisztensnőnek, hogy mi a baj. Mondja a hölgy, hogy az orvos éppen vizsgál vigyük be a beteget. Mondom neki, nem tudom, nem bírjuk kiszedni a kocsiból. Erre kisétál megnézi, s mint a villám rohan vissza, s futólépésben jönnek vissza az orvossal! Az orvos meglátva az élettelen embert, azonnal két injekciót készít elő. Az egyiket a kezembe nyomja (nem tudja, hogy az injekciótól, annak látványától el szoktam ájulni!) Az orvos is begyömöszöli magát a kocsiba, beadja a két injekciót, s közben szól az asszisztensnőnek, hívjon azonnal rohamkocsit Miskolcról.
Majd két markos legény siet a segítségünkre, s nehezen kiszedjük a sógort a kocsiból, s lefektettük a fűre.
Néhány perc eltelte után csoda történt. A sógorom kinyitotta a szemét, s azt kérdezte: hol vagyok, miért van itt ez a soka ember?
Nemsokára megérkezik a rohamkocsi, s száguldva viszi Miskolcra a Szentpéter-kapui kórházba, vele együtt a húgomat is. Én a kispolszkival rohanok utánuk, s jó 20 perces késéssel találom meg őket. A sógorom jobban van, már fürdetik, kezelik.
A kezelőorvos elmondja, hogy az élete egy hajszálon múlott! Köszönheti az ügyeletes orvosnak, aki tudta, hogy milyen i njekciót kell azonnal beadni. A szon csodálkozott, hogyan maradhatott életben addig is?! Köszönheti az életét a kispolszkinak, amely képes volt megmászni a hegyoldalt. Köszönheti az életét, a zord, útviszonyoknak, mert a rázós úton való haladás, rázkódtatás felért egy ütemes újra élesztéssel – vélte a kezelőorvos.
Ezután mondta el húgom, miután kezdett ő is magához téri, mi is történt:
Kimentek a hegyre (értsd a szőlőbe), hogy leszedjék a sárgabarackot egy régi fáról, melynek már több ága is letöredezett. A sárgabarackot dézsmálták a közelben fészkeklő lódarazsak is. Mivel az éjszaka is kellemes meleg volt, a darazsak nem mentek a fészkükbe, hanem a félig kirágott barackban aludtak. Amikor Karcsi a kislétrát a fához támasztotta a mozdulat hatására néhány barack, s vele az alvó lódarázs leesett. Az egyik alvó, ébredező lódarázs beleesett a kissé nyitott trikó mögé, amely ijedtében azonnal csípett és pont a szívtájékon. A méreg gyorsan hatott, amúgy is érzékeny volt a sógorom a darazsak csípésére. A sógorom egyre rosszabbul lett, s pár perc múlva eljáult. Egy liter vizet vittek magukkal, itta locsolgatta, élesztgette, de Karcsi egyre élettelenebb lett. Hiába kiabált segítségért, nem hallották meg, vagy nem is voltak a közelben. 20-30 perces küzdelem után úgy döntött, hogy otthagyja és segítségért jön.
Miután a kezelőorvos megnyugtatott bennünket, hazamentünk Alacskára. Ismét kimentünk a hegyre hiszen ottmaradt minden holmi, vödör, létra, táska, a sógoromról lehullott cipő, óra, stb. Miután ezeket összeszedtük, mondom a húgomnak, hogy én leszedem a barackot. Már csak az hiányzik! sikolt fel. Téged is megcsípjenek a lódarazsak és mit kezdek itt veled egyedül? Végül csak leszedtük a barackot és rendben hazaértünk.
Másnap, vasárnap meglátogattuk a sógoromat a kórházban, aki már a körülményekhez képest egészen jól volt, s hitetlenül hallgatta a húgomtól, tőlem, majd az orvostól, hogy mi is történt vele. A lódarázs csípéstől kezdve a kórházba kerülésig semmire nem emlékezett.
Számomra és a húgom számára is hihetetlen, hogy mi játszódott le azalatt az egy , másfél óra alatt.
Az itt leírtak csak közelítik a történteket, de azt elondani nem lehet, amit akkor ketten átéltünk.
A sógoromat 1994. július 19-én haza engedték a kórházból. Jó félévig panaszkodott, hogy mi mindene fáj azóta is, hogy mennyire összetörtük.
Aránylag jó egészségnek örvend ma is.
A ksipolszki is megvan még! Életet mentett!
A történetet lejegyezte: Simon Béla
Vietórisz u. 58.
Tel.: 42/443-143
A rémtörténet szenvedő alanya: Soós Károly
Alacska, Kossuth u.
s aki még átélte: Soós Károlyné (Simon Éva)
Nyíregyháza, 1999. március 21.
Simon Béla
tanár
